|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 94 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-94 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Balassi Bálint 2005. február 16.Európai uniós irodalmi elismeréssé emelkedett a legrangosabb magyar irodalmi díj, a Balassi Bálint-emlékkard. A kilencedik alkalommal átnyújtott kitüntetést Bálint napján, február 14-én Ferenczes István erdélyi és Tuomo Lahdelma finnországi költő vehette át a budai Gellért Szállóban. /Átnyújtották a Balassi Bálint-emlékkardot. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 16./2005. április 15.Aradon április 13-án a Kölcsey Színpad a minorita kultúrház nagytermében három darab bemutató előadását tartotta. Balassi Bálint Szép magyar komédia, Karinthy Frigyes Az emberke tragédiája és a Tabarin kincset talál (de Lukács is) című vásári komédia újabb, ötödik mozzanata szerepelt a műsorban. A darabokat Pávai Gyula rendezte. /(Kiss): A Kölcsey Színpad sikeres bemutatója. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 15./2005. május 6.Balassi Bálint Szép magyar komédiáját mutatja be május 6-án a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, Török Viola rendezésében. /B. A. M.: Szép magyar komédia a Tamási Áron Színházban. = Krónika (Kolozsvár), máj. 6./2005. május 11.A Kolozs megyei tanács a dési EMKE Balassi Bálint reneszánsz fesztivál programját 30 millió lejjel, az Aranyeső néptáncegyüttest pedig 39 millió lejjel támogatja, elfogva pályázatukat. A megyei tanácsnál a szakbizottságoknak nem volt idejük átnézni a pályázatokat és érdemben dönteni, ugyanez történt az iskolai pályázatokkal is. /Megyei pénz reneszánsz Balassi-fesztiválra. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 11./2005. június 22.Országszerte összesen 12 976 magyar nyolcadikos vizsgázott június 21-én anyanyelvéből, rajtuk kívül pedig még 1162 német, 75 szlovák, 28 szerb és 20 ukrán nemzetiségű diák „kisérettségizett”. Dáné Szilárd Hargita megyei magyar szakos tanfelügyelő szerint a tételek közepes nehézségűek voltak. A diákok szövegértési és szövegértelmezési képességeit Balassi Bálint Egy katonaének című műve egy részletének alapján mérték le, illetve tesztelték nyelvi ismereteiket is. Országszerte 279 332 végzős „kisérettségizik”. /Bálint B. Eszter, D. Balázs Ildikó: Balassiból „kisérettségiztek” a nyolcadikos magyar diákok. = Krónika (Kolozsvár), jún. 22./2006. február 1.A Kolozsvári Állami Magyar Színház vendégjátékával kezdődik az Égtájak Határon Túli Magyar Kulturális Rendezvényszervező és Szolgáltató Iroda idei Vendégségben Budapesten című rendezvénysorozata. A kolozsváriak három előadást hoznak Budapestre, Tompa Gábor két rendezését: Visky András Tanítványok című drámáját és Caragiale Az elveszett levél című vígjátékát, valamint Büchner Woyzeckjét Mihai Maniutiu rendezésében. Az Égtájak Iroda 11 évvel ezelőtt a budapesti ifjúsági találkozóból nőtte ki magát és tevékenysége hamarosan a színházi sorozat és az Égtájak Fesztiválok szervezésével bővült ki. Az Égtájakat 2003-ig a Fővárosi Önkormányzat tartotta fenn, majd 2003-ban a NKÖM-hoz került és a Hungarofest Kht-ba integrálódott. 2006. január elsejétől az Égtájak Irodát a Balassi Bálint Magyar Kulturális Intézethez sorolták. A Vendégségben Budapesten rendezvényeinek sora a kolozsváriak vendégjátéka után több határon túli magyar színház bemutatkozásával folytatódik, majd márciusban kerül sor a Határon Túli Régiók Napjai című programsorozat keretében a Barangolás Székelyföldön című eseményre. A székelyföldi régió március 13. és 19. között színházi, táncszínházi, zenei, kortárs képző- és fotóművészeti, valamint irodalmi programokkal mutatkozik be a magyar fővárosban. Ezenkívül júniusban ismét megrendezik a Határon Túli Magyar Fiatalok Találkozóját. /Takács Nóra (www.kontextus.hu): Folytatja működését az Égtájak Iroda. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 1./2006. július 5.Egyesül a Külföldi Magyar Kulturális Intézetek Igazgatósága a Balassi Bálint Intézettel, ezzel létrejön az egyetemes magyar kultúra centruma – közölte Hiller István oktatási és kulturális miniszter július 4-én Budapesten. Az intézmény a határon túli magyar kultúra magyarországi, és az egyetemes magyar kultúra külföldi bemutatásáért felel – mondta a tárca vezetője. Hiller István hangsúlyozta: jelenleg 18 kulturális intézet működik a világban, és valószínűnek tartotta, hogy az elkövetkező években ez a szám nem változik. /Létrejön az egyetemes magyar kultúra centruma. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 5./2006. augusztus 28.A magyar kormány úgy döntött, a Márton Áron Szakkollégiumot beolvasztja a Balassi Bálint Intézetbe. A Márton Áron Szakkollégium (MÁSZ) nemcsak másfélezer kollégiumi ágyat jelent, hanem ugyanannyi ügyet is. Ugyanis ahány hallgató, annyiféle probléma akad az idegenrendészeti kérdésektől az ösztöndíjazásig, a szülőföldre való visszatérés megkönnyítéséig – nyilatkozta Drescher J. Attila, a MÁSZ főigazgatója. Ő a hivatalos közlönyből értesült arról, hogy az eddig önálló költségvetési szervként – az Oktatási Minisztérium háttérintézményeként – működő szakkollégiumi hálózatot 2007. január 1-jei határidővel beolvasztják a Balassi Bálint Magyar Kulturális Intézetbe. A 15 éves múltra visszatekintő, másfélezer határon túli magyar diákot befogadó szakkollégium Budapesten kívül Debrecenben, Pécsett és Szegeden rendelkezik telephellyel. A MÁSZ-t 1991-ben azzal a céllal alapították, hogy elhelyezést biztosítson a Magyarországon tanuló, határon túli magyar hallgatóknak. Költségvetésének immár csupán felét kapja az államtól, a többit „kitermeli”. A BBI a magyar kultúra éltetésére és terjesztésére 2002 januárjában jött létre, a Magyar Nyelvi Intézet és a Nemzetközi Hungarológiai Központ jogutódjaként.”Tartunk attól, hogy kényszerből idővel háttérbe szorulna az általunk képviselt felsőoktatási profil” – nyilatkozta Drescher J. Attila. Korábban is történt kísérlet a MÁSZ beolvasztására a BBI-be. A Medgyessy-kormány idején, 2004 februárjában is született olyan kormányrendelet, amelyben összevonásra jelöltek ki intézményeket. A MÁSZ ezen a listán is szerepelt, de 2004 novemberében éppen a Gyurcsány-kormány vette ki ezt az elemet a kormányrendeletből, így két évvel ezelőtt nem hajtották végre a beolvasztást. A főigazgató hangsúlyozta, hogy ez az egyetlen olyan intézmény Magyarországon, amely a határon túli magyar hallgatók komplex ellátását, szakkollégiumi oktatását és karriertámogatását biztosítja, kiegészítve saját kutatási tevékenységével és kiadványaival. Azt még nem lehet tudni, hogy mi történik majd a határon túli hallgatók kollégiumi elhelyezésével, hisz ez hamarosan az egyetemek feladata lesz, ha valóban vállalják amúgy is szűk kapacitásuk terhére, miközben nőnek a határon túli hallgatók költségei is, de csökkennek az ösztöndíjösszegek. A Márton Áron Szakkollégiumba felvették már a hallgatókat a 2006/2007-es tanévre. A másfélezer hely betelt, nagy a túljelentkezés, már eddig mintegy száz fős várólista van. A kormányzati döntések az oktatási és kulturális intézményrendszer térképét alaposan átszabják, méghozzá nagyon rövid, 2007. január elsejei határidővel. Az érintett intézmények vezetői a kormány hivatalos lapjából, a Határozatok Tára 31. számából értesültek az átszervezésről, előzetesen a döntéshozók nem konzultáltak velük. /Guther M. Ilona: Megszűnik a határon túliak kollégiuma. A HTMH sorsára jut a budapesti Márton Áron Szakkollégium. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 28./2006. szeptember 2.Megszűnik a határon túliak budapesti Márton Áron Szakkollégiuma. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök bejelentette, hogy a belföldi gazdasági rendteremtés után tekintetét a nemzetpolitikai stratégiaváltás felé fordítja. Megszüntették a Határon Túli Magyarok Hivatalát, s ehelyett kétoldalú tárgyalásokon próbálják, az eddigi tapasztalatok szerint, egymás ellen is kijátszani a Trianon és az utána következők nyomában nyolcfelé bontott magyarságot. A Gyurcsány- s az ezt megelőző Medgyessy-kormányzás alatt a mai Magyarország fokozatosan távolodott az ,,anyaság” fogalmához kapcsolható erkölcsi értékektől, írta Sylvester Lajos. A Márton Áron Szakkollégium /MÁSZ/ megszüntetésével nem csak a másfél évtizedes múltra visszatekintő, másfél ezer határon túlról érkező diák szállás- és tanulóhelyét, hanem a magyar kollégiumi hagyományoknak megfelelő, a szellemi és a nemzeti kultúra otthonát számolják fel. Az intézménycsoportot átsorolják a Balassi Bálint Magyar Kulturális Intézethez. A Balassi Bálint Intézet négy évvel ezelőtt jött létre. Jogelődje Magyar Nyelvi Intézetként és Nemzetközi Hungarológiai Központként működött, a világ minden tájáról érkező fiatalok nyelvi előkészítését vállalta. /Sylvester Lajos: Megszűnik? Megszűnünk? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 2./2006. szeptember 9.Szeptember 8-án Budapesten, a parlamentben tanácskozott a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF). A találkozót Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke nyitotta meg. Szilvásy György magyar kancelláriaminiszter adott tájékoztatást a magyar kormány határon túli magyarsággal kapcsolatos célkitűzéseiről. A KMKF ülésén a Magyarországgal szomszédos országok parlamentjébe magyar szervezet képviselőjeként megválasztott politikusok, illetve a magyar országgyűlés elnöke által meghívott képviselők vesznek részt. – Fontos, hogy elinduljon az érdemi közeledés a nemzetpolitikában a magyarországi pártok és a határon túli nemzetrészek képviselői között, meg kell találni a közös minimumot – mondta nyitó beszédében Szili Katalin. A találkozón megjelent Markó Béla, a román kormány miniszterelnök-helyettese, az RMDSZ elnöke, Frunda György szenátor, az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke, Bugár Béla, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának elnöke, Csáky Pál, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának alelnöke, valamint Duray Miklós, a szlovák parlamentben a Magyar Koalíció Pártjának képviselője. Szlovákiának kell megtennie azokat a lépéseket, amelyek garantálják, hogy a magyarellenes incidensek ne ismétlődjenek – hangsúlyozta beszédében Göncz Kinga külügyminiszter. Markó Bélával egyetértve, Németh Zsolt, a külügyi bizottság fideszes elnöke és Surján László EP-képviselő is arra hívta fel a figyelmet, hogy a szlovákiai helyzet nem elszigetelt eset, a többi környező országban ugyancsak kialakulhat hasonló helyzet. A fórum egyik napirendi pontját képezte a határon túli tagok által készített jelentés a magyarság helyzetéről. A dokumentumban a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Vajdasági Magyar Szövetség, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, valamint az Ukrajnai Magyar Demokratikus Szövetség-Ukrajnai Magyar Demokrata Párt jelentése szerepel. Az RMDSZ 2006. évi jelentésében a romániai magyarság helyzetéről az olvasható: 1996 végén járatlan úton indult el az erdélyi magyarság, amikor érdekképviselete a román kormány tagja lett. Az RMDSZ véleménye szerint a létező alkotmányos keretek között a romániai magyarság helyzetének jogi-politikai rendezése csak egy hosszabb távú folyamat eredménye lehet, és ebben a folyamatban ésszerűen kihasználható a kormányzati szerepvállalás lehetősége. Mint írják, 2005-ben az RMDSZ a nemzeti kisebbségek jogai tekintetében újabb fejezetet nyitott: kezdeményezésére Románia kormánya olyan kisebbségi törvénytervezet nyújtott be a parlamentnek, amely egyben a kulturális autonómia létrejöttét is magába foglalja. A KMKF résztvevői egyetértettek abban, hogy ez a fórum nem helyettesítheti a Magyar Állandó Értekezletet (MÁÉRT). Az ülést követően a fórumot összehívó Szili Katalin házelnök, valamint a határon túli magyar szervezetek és a magyar parlamenti pártok képviselői közös sajtótájékoztatót tartottak. Ezen a legfontosabb kérdésként a magyar–magyar párbeszéd, illetve a MÁÉRT jövője és a határon túli magyarok támogatási rendszere vetődött fel annak nyomán, hogy Gémesi Ferenc, a Miniszterelnöki Hivatal nemzetpolitikáért felelős szakállamtitkára a KMKF délelőtti ülésén közölte: átalakul a határon túli magyarság támogatási rendszere, mivel a kormány a Szülőföld Alapba szeretné összpontosítani a támogatást, amelyre korábban több közalapítványt hoztak létre. Az államtitkár kitért arra is, hogy az eddigi magyar–magyar kapcsolattartást sokszínű, differenciált és hatékony fórumrendszer váltja fel, amelynek egyik eleme a mostani KMKF-fórum, ugyanakkor a fórumrendszer elemei között nem említette a MÁÉRT eddigi intézményét, amelynek tagjai között a magyarországi parlamenti pártok is jelen voltak. Bugár Béla kifejtette: nem tudnak mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy a magyar kormány nem akarja működtetni a MÁÉRT-ot. Hozzátette: együtt akarnak működni, ehhez azonban meg kell állapodni a magyar–magyar együttműködés kereteiről. Leszögezte: úgy látja, hogy az Illyés Közalapítvány jól működött, ezért nem tartja indokoltnak a Szülőföld Alapba történő integrálását. Hasonló álláspontot fogalmazott meg Markó Béla, aki a sajtótájékoztatón megjegyezte: nem szeretné ha az intézményes magyar–magyar kapcsolatokból eltűnne Illyés Gyula és Márton Áron neve. Utóbbival utalt a Márton Áron Szakkollégiumra, amelyet január 1-jéig beolvasztanak a Balassi Bálint Magyar Kulturális Intézetbe. A parlamenti tanácskozás után Sólyom László köztársasági elnök fogadta és köszöntötte a fórum tagjait. /Magyar–magyar fórum Budapesten. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 9./ Szili Katalin rámutatott, hogy a KMKF az elmúlt két évben számos nemzetpolitikai stratégiai kérdésben jutott egyetértésre. A nemzetpolitika intézményrendszerének átalakítását kifogásolta Duray Miklós, aki szerint a magyar kormány által elképzelt magyar-magyar kapcsolattartási rendszer nem biztosítana intézményes kereteket. Duray Miklós rámutatott, kiderült számára, hogy megszűnnének a közalapítványok, köztük például az Illyés Közalapítvány. „Gyakorlatilag minden megváltozik, így nem lesz Magyar Állandó Értekezlet sem” – hívta fel a figyelmet Duray, leszögezve, hogy „a KMFK nem helyettesítheti a Máért-ot”. Markó Béla úgy fogalmazott: a környező országokon, beleértve az RMDSZ romániai koalíciós partnereit is, egyfajta „integrációs önhittség, önelégültség” lett úrrá, úgy tekintik, hogy az Európai Unióval szembeni a kötelezettségeiket teljesítették. Ez az önhittség rendkívül veszélyes, ez az elkövetkezőkben a térségben súlyos problémává válhat – tette hozzá. Németh Zsolt szintén arra hívta fel a figyelmet: a Kárpát-medencei magyarságnak szembesülnie kell azzal, hogy véget ért az az együttműködési időszak, amikor az európai integráció reményében a határon túli magyarokat bevonták a „kirakatpolitikába”. Ebben az új helyzetben egységesen kell fellépni – tette hozzá a külügyi bizottság elnöke. /Lezajlott a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 9./2006. október 18.Az önálló intézményként 2007. január 1-jei időponttal megszűnésre ítélt Márton Áron Szakkollégium (MÁSZ) budapesti telephelyén, a Kunigunda utcai másfél ezer férőhelyes bentlakáskomplexumba megérkeztek az ide elszállásolt határon túli magyar diákok, elfoglalták kollégiumi szobáikat. Közben folyik a MÁSZ beolvasztása a Balassi Bálint Magyar Kulturális Intézetbe. A kormányzati döntések több vonatkozásban is érintik a határon túli magyarokat. A leglátványosabb köztük a Határon Túli Magyarok Hivatalának megszüntetése, illetve beolvasztása a Miniszterelnöki Hivatalba. Még dolgoznak a Bérc utcában, a HTMH impozáns székházában, de már csomagolnak. Azt még nem tudni, hogy a MeH-ben felálló, határon túli magyarokkal foglalkozó szervezeti egységnek mi lesz a neve, illetve hányan fognak itt dolgozni, kinek a vezetésével. A MÁSZ vonatkozásában sem lehet tudni, hogy a határidő lejártával marad-e a Márton Áron megnevezés vagy az is a múlté lesz, akárcsak a HTMH név. A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán Markó Béla RMDSZ-elnök – a határon túli magyarokat is érintő kormányzati döntéseket illetően – kifejtette: amennyiben áttekinthetőségről, párhuzamosságok megszüntetéséről van szó, akkor ezzel egyetérthetnek, de a Márton Áron Szakkollégium beolvasztási szándéka „eléggé kérdőjeles”. Markó nem örülne annak, ha Illyés Gyula vagy Márton Áron neve eltűnne a magyar-magyar kapcsolatokból. Az 1991-ben létrehozott Márton Áron Szakkollégium az egyetlen olyan intézmény Magyarországon, amely a határon túli magyar hallgatók komplex ellátását, szakkollégiumi oktatását és karriertámogatását biztosítja, kiegészítve saját kutatási tevékenységével és kiadványaival. Mára költségvetésének immár csupán felét kapja az államtól, a többit „kitermeli”. A szakkollégium főigazgatója, dr. Drescher J. Attila nem kívánt nyilatkozni a fejleményekről, arra hivatkozva, hogy köztisztviselőként ezt nem teheti, csak felettesei engedélyével. /Guther M. Ilona: Dolgoznak a beolvasztáson. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 18./2007. január 23.A régi Magyarország jókedve címmel tartott felolvasást január 22-én Szatmárnémetiben Méhes Kati és Tóth-Páll Miklós színművész a Magyar Kultúra Hete keretében, Takács Sándor könyve alapján. Előadásukat követően dr. Végh Balázs Béla egyetemi docens Balassi Bálint életéből és költészetéből elevenített meg vidámabb részeket. Mindehhez jól illet a nagykárolyi Régizene együttes reneszánsz muzsikája. /Régi magyar humor. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 23./2007. február 2.A magyar kultúra napján, január 22-én Budapesten a Stefánia-palotában rendezik meg évről évre a Magyar Kultúra Napja gálát. Az ünnepséget megelőzi a palotakertben Balassi Bálint szobrának megkoszorúzása. Az ünnepség az évszázadok katonaviseletét felöltő honvéd hagyományőrzők bevonulásával, a Himnusz eléneklésével és a Szent Korona másolata előtti tiszteletadással kezdődik. Köszöntők után a kitüntetések átadása következik, az idén Chis Nicolae, Bánffyhunyad polgármestere kapta meg a XXI. századi béke emlékoszlopa elismerést, mert támogatta a város magyar lakosságának hagyományőrző törekvéseit. A gála díszvendége az idén két település volt. Az egyik a kárpátaljai Rahó városa, tizenhét ezer fős lakosságának tíz százaléka magyar. A másik bemutatkozó település a Székesfehérvár melletti Szabadbattyán. A Magyar Kultúra Lovagja címet 1999-ben alapították, évente több mint harmincan részesülhetnek ebben a kitüntetésben, olyanok, akik a határon innen és túl élő magyarság érdekében önzetlen munkát folytattak a művelődés terén. Másodszor avattak kolozsvári lovagot. Tavaly Tatár Zoltán közírót tüntették ki, idén dr. Gaal Györgyöt. A felolvasott indoklás szerint: „A kolozsvári egyetem angol–magyar szakos diákjaként részt vállalt az Echinox diáklap magyar oldalainak szerkesztésében. 1974 óta jelennek meg filológiai pontossággal szerkesztett kötetei. Kolozsvár magyar történelmi-művelődéstörténeti múltjának kutatója, népszerűsítője. Az egyház-, oktatás- és orvostörténet kutatója. Elnöke a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságnak és a Házsongárd Alapítványnak. A Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja. ” Ezek alapján a Kolozsvár Társaság javaslatára „A magyar kultúra határon túli ápolása érdekében kifejtett életművéért” kapta a lovagi címet. A felavatottak a Kárpát-medence minden magyarok lakta régióját képviselték. Erdélyből még négy személyt tüntettek ki idén. Sütő András posztumusz kapta meg a Magyar Kultúra Lovagja címet, továbbá Szőcs Lajos korondi néprajzkutató helytörténész és Both Aranka székelyudvarhelyi néptáncművész és -oktató részesült a kitüntetésben. A Kolozsvárról elszármazott, Svédországban élő Tar Károly pedig a több kultúra kapcsolatát elősegítőknek kijáró Egyetemes Kultúra Lovagja cím birtokosa lett. /(tge): Gaal György – a Magyar Kultúra Lovagja. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 2./2007. február 28.Március 1-jétől a Balassi Intézet látja el a megszűnő, hasonló elnevezésű magyar kulturális intézet, valamint a Külföldi Kulturális Intézetek Igazgatósága és a Márton Áron Szakkollégium feladatait. A Balassi Intézet létrehozásáról tavaly decemberben döntött a magyar kormány. A Balassi Intézet egyfajta integrált „szolgáltatóház” lesz, amely korábbi tevékenységeit folytatva központi szerepet kíván betölteni a hungarológiai oktatóhelyekkel való kapcsolattartásban, a nemzetközi tudományszervezési feladatokban, a magyar nyelv tanításának, illetve a képzés módszertani központjának kialakításában. Az intézet továbbra is foglalkozik a Kárpát- medencei magyarság, illetve a nyugati szórványban élők nyelvi felkészítésével, szakkollégiumi képzésével. A Balassi Bálint Intézet 2002 januárjában jött létre a magyar kultúra éltetésére és terjesztésére, a Magyar Nyelvi Intézet és a Nemzetközi Hungarológiai Központ jogutódjaként. /Újjáalakul a Balassi Intézet. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 28./2007. július 5.Száz éve, látta meg a napvilágot Nagy István /Csíkszereda, 1907. júl. 5. – Kolozsvár, 1983. jan. 3./ karnagy, hegedűművész. A marosvásárhelyi városi konzervatóriumban érettségizett, majd Budapesten, a Liszt Ferenc Zeneakadémián folytatta tanulmányait, ahol 1933-ban szerzett hegedűművészi diplomát. Tanítványi viszony kötötte Kodály Zoltánhoz. 1934-ben, a marosvásárhelyi zeneiskolába nevezték ki tanárnak, innen 1941-ben a kolozsvári tanítóképzőbe ment, ahol karnagyként 150 tagú vegyes kart szervezett. Nagyszerű kórus volt, Kodály 1942-ben nekik ajánlotta egyik művét, Balassi Bálint elfelejtett énekét. A már meglévő kolozsvári zeneiskolát főiskolai szintre emelte. 1945-ben Budapesten kinevezést kapott a Zeneakadémiára, viszont egy kolozsvári levél hatására visszament Kolozsvárra, otthagyva a zeneakadémiai állását, mert úgy gondolta, itthon többet tud tenni a zenéért A magyar főiskolát az időközben megalakuló Magyar Művészeti Intézethez csatolták, együtt zajlott a zeneművészeti és színi képzés (Magyar Zene- és Színművészeti Főiskola), ahol a zeneművészeti kar dékánja ő volt. Később ez az intézet megszűnt, szétvált, végül pedig (1950-től) a Dima főiskolával vonták össze. Az Állami Magyar Opera kórusát 1946 és 48 között hozta létre, és vezette nagy sikerrel. 1947-től a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke volt. Eközben, a háború következtében felmorzsolódott csíkszeredai Dal- és Zeneegyesület újraindulásában is segített. A romániai magyar kórusművészet kiemelkedő személyisége, rendkívül sokat tett Bartók Béla és Kodály Zoltán kórusműveinek népszerűsítéséért, a zenetanárképzés javításáért. Nevét többek között a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Vegyes Kar, valamint az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület), kiemelkedő zenei teljesítményekért évente átadott Nagy István-díj is őrzi. /Cs. Szabó András, végzős főiskolai hallgató: 100 éve született Nagy István karnagy. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 5./2007. július 16.Július 15-én nyílt meg Kalotaszentkirályon a felvidéki, délvidéki, erdélyi és magyarországi középiskolások Útjaink, állomásaink a pompás magyaroknál című olvasótábor, melyet a salgótarjáni Balassi Bálint Megyei Könyvtár és a Lélekpendítők Társasága rendezett. A táborozás alatt az irodalmi hagyományápoló diákok Ady Endre, Arany János és Kós Károly nyomába erednek, az emlékhelyeket bejárva ismerkednek Kalotaszeg néprajzával és Erdély szellemi kincseivel. A táborba több kolozsvári jeles személyiség fogadta el a meghívást, így Péntek János professzor, Kántor Lajos, a Korunk, valamint Szabó Zsolt, a Művelődés főszerkesztője, és Budapestről Pomogáts Béla irodalomtörténész, akik mindannyian kötődnek Kalotaszentkirályhoz. /Ady és Arany nyomában a Kalotaszegen. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 16./2007. szeptember 29.A szeptember 27-én megrendezett Reneszánsz kastélyfesztivál keretén belül három régizene együttes lépett fel Déván. Déván nemrég megalakult a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság, amely felvállalta a fesztivál megszervezését. A reneszánsz vár Bethlen termében mintegy száz érdeklődő gyűlt össze. A műsor első részében a HUNIADI CANTORES vajdahunyadi együttes lépett fel. A második részben a budapesti GLADIUS CONSORT régizene együttes Tinódi, Balassi Bálint és más régi költők és zenészek műveiből szólaltattak meg alkotásokat. A harmadik részben pedig a dévai Reneszánsz-együttes korabeli táncokat mutatott be korhű öltözetben. Szeptember 28-án Déván lépett fel a baróti Kájoni együttes, 29-én Marosillyén, Bethlen Gábor szülőházában és udvarán lesz reneszánsz zene, ének és tánc. A fesztivál szervezője Gáspár-Barra Réka dévai újságíró. /Kun Árpád: Reneszánsz kastélyfesztivál régizenével. Vajdahunyad. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 29./2007. december 5.Bakos István, a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriumának elnöke 2008. január elsejei határidővel lemondott elnöki tisztségéről. Lemondásának kiváltó oka: az alapítvány hivatalos bejegyzése, legális működésének lehetségessé válása, 1985 óta első ízben idén az anyagiak hiánya miatt nem szervezhette meg hagyományos díjátadó ünnepségét. Kitüntetéseik, a Bethlen Gábor-díj, a Márton Áron Emlékérem és a Teleki Pál Érdemérem a magyarságszolgálat és a közép-európai együttműködés jeles személyiségeihez jutott. Beszédes szám, hogy az utóbbi két évtizedben a világ harmincöt országából mintegy kétszáz személyiséget jutalmazhattak kiemelkedő teljesítménye miatt. Az alapítvány szándékos kormányzati megfojtása ahhoz a szomorú, a magyar nemzeti egység megteremtését gátló kormányzati intézkedéssorozathoz tartozik, amellyel felszámolták a Határon Túli Magyarok Hivatalát, a Magyar Állandó Értekezletet, az Illyés, az Apáczai, az Új Kézfogás, a Segítő Jobb közalapítványokat, a szakminisztériumok keretéből kivágták a határon túli magyarok ügyeivel foglalkozó főosztályokat, s az alkalmazottak státusát megszüntették.,,2004 óta – írja Bakos István felmondását megindokoló levelében – folyamatos a közösségi érdekű alkotómunkát és a nemzeti szolidaritást erősítő hazai és határon túli civil szervezetek és alapítványok létfeltételeinek, támogatásának sorvasztása. Mindez felmérhetetlen veszteséget okoz a magyar nemzetpolitikában, amely diaszpóránk létbiztonságát, a Bethlen Gábor Alapítvány céljait is sérti. ”Az alapítvány elnökének lemondását közvetlenül kiváltó ok, hogy a Kis Péter miniszter irányította Nemzeti Civil Alapprogram immár a megítélt támogatásokat sem utalta át az alapítvány számára. Bakos István társaival együtt maradandót alkotott a Magyar nemzetismeret című tankönyv összeállításával és kiadásával, ugyancsak segítőtársaival együtt valósággal kiverekedte Teleki Pál emlékszobrának megalkotását, és miután Teleki Pál szobrát Budapestről száműzték, megszervezte ennek balatonboglári elhelyezését. Nyugdíjazták, majd elbocsátották a Balassi Bálint Intézettől is. – Nemrég eltávozott az élők sorából Nagy Gáspár költő, a Bethlen Gábor Alapítvány titkára, a hűséges harcostárs is. Bakos István egy merénylettel felérő kultúrbotránynak nevezi a Bethlen Gábor Alapítvány felszámolását előrevetítő, a működésképtelenséget előidéző intézkedéseket. /Sylvester Lajos: Merénylettel felérő kultúrbotrány. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 5./2008. december 4.Családias hangulatú rendezvénnyé vált az EMKE Maros megyei szervezete által szervezett szavalóverseny. A Maradjon nálatok jó emlékezetem címet viselő Balassi Bálint versmondó vetélkedőnek a reneszánsz tematika jegyében a Bolyai Farkas Líceum egyik tanterme adott otthont. Közös énektanulás mellett rövid előadásokat is hallhattak a megjelentek. /Nb. : Bolyais reneszánsz. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 4./2009. szeptember 26.A nemzetiségi tannyelvű oktatásra nézve hátrányos ukrajnai érettségi vizsgarendszer következtében a kárpátaljai magyar iskolákban idén érettségizettek kevesebb mint egyharmada felelt meg a továbbtanuláshoz szükséges követelményeknek – írta szeptember 24-én megjelent számának online kiadásában a Kárpátalja című beregszászi hetilap. A kiadvány a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanévnyitójáról beszámoló riportjában idézte Soós Kálmánt, a tanintézet rektorát, aki elmondta, hogy a kárpátaljai magyar iskolákban idén végzett 1074 tanuló közül 535-en jelentkeztek emelt szintű érettségire, de csak 300-an feleltek meg a követelményeknek, ami az érettségiző diákok mindössze 28 százalékát jelenti. Soós emlékeztetett rá, hogy a kárpátaljai magyar érettségizők többsége az idén kiszorult az ukrajnai felsőoktatásból. Ugyanakkor jelzésértékűnek nevezte az érettségizők továbbtanulása szempontjából, hogy 94 diákot magyarországi levelező képzésre vettek fel, további 38 tanuló állami ösztöndíjat kapott Magyarországon, 30-an pedig a budapesti Balassi Bálint Előkészítő Intézetben folytatják tanulmányaikat. Így összességében egy teljes évfolyam hiányzik a kárpátaljai képzésből – tette hozzá. A beregszászi főiskolára idén jelentkező 475 felvételiző közül 186 nappali, 24 pedig levelező tagozaton kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Ezenkívül egyetemi nappali képzésre további 122 diák, levelezőre pedig 61 fő iratkozott be – mondta Soós Kálmán. /Hátrányos helyzetben a kárpátaljai magyar érettségizők. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 26./2009. szeptember 29.A magyar reneszánsz két nagy Bálintja címmel tartott előadást szeptember 27-én, vasárnap a nagykárolyi Károlyi-kastély lovagtermében Kobzos Kiss Tamás Magyar Örökség díjas és Deák Endre Tinódi-díjas. Az előadáson Balassi Bálint-versek hangzottak el koboz- és lantkísérettel, valamint Bakfark Bálint művei csendültek fel. A városi önkormányzat és művelődési ház csaknem telt házas rendezvényén Deák Endre házigazda, a nagykárolyi Collegium régizene-együttes vezetője elmondta, ezzel a műsorukkal tavaly októberben debütáltak Budapesten, és azóta már többek között a csíkszeredai régizene-fesztiválon is felléptek. „A múlt héten a szatmárnémeti filharmóniában és a szilágysomlyói Báthory-napokon is előadtuk a két Bálinttól származó darabokat” – mesélte a nagykárolyi művész. /Végh Balázs: Reneszánsz dallamok Nagykárolyban. = Krónika (Kolozsvár), szept. 29./2009. október 3.Tizenhetedik alkalommal adott otthont Szilágysomlyó városa szeptember 25–27-én a Báthory Napoknak. Az idei rendezvénysorozatra több mint kétszáz résztvevő érkezett Kanadától Németországon keresztül Kárpátaljáig, hogy együtt emlékezzenek Báthory Istvánra és ünnepeljék a szilágysomlyói „magyarok napját”. Az ez évi program a XVI. Orvos- és Pedagógus-továbbképzővel kezdődött. A szervező intézmények, a Báthory István Alapítvány (BIA), a Magyar Egészségügyi Társaság (MET), a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ), az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) Orvostudományi és Gyógyszerészeti Szakosztálya, valamint az EME szilágysomlyói csoportja „A gyógyítás és a nevelés etikája” címmel hirdették meg az idei tudományos konferenciát. Dr. Széman Péter, a BIA elnöke üdvözölte a megjelenteket. Az egyik előadó, dr. Matekovits György temesvári orvosprofesszor, a kisebbségi létből adódó problémákat tekintette át a gyógyítás és nyelvi kommunikáció szempontjából. Megtartották a VII. néptánctalálkozót, amelyet a BIA Játékkuckó csoportja a Báthory István Magyar Tannyelvű Iskolával együtt szervezett. A találkozót a szilágysomlyói Szederinda citeraegyüttes nyitotta meg. Az EMKE Magyar Házban az immár hagyományosnak tekinthető tárlaton idén az Exposia Alkotócsoport Természet(l)esen című kiállítása nyílt meg. A Hepehupa szilágysági kulturális folyóiratot Fejér László főszerkesztő mutatta be, majd átadták a Szilágysági Magyarok díszokleveleket. Az idei díjazottak: Bálint István történész, tudományos kutató, Hary Béla karmester, zeneszerző, Szilágyi Ferenc nótafa, Sziszik László református lelkipásztor. Ez évben egy post mortem díjat, dr. Orsós Zoltán pedagógus, közművelőnek ítéltek oda. Kobzos Kiss Tamás és Deák Endre zenetörténetinek is mondható előadásán koboz, lant és ének segítségével megszólaltatott dalaikat a két nagy magyar reneszánsz művész, Balassi Bálint és Bakfark Bálint műveiből állították össze. /Széman E. Rózsa: Együtt a nevelés, a tanítás és a szórakozás jegyében. XVII. Báthory Napok Szilágysomlyón. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 3./2009. október 25.Október 28-án indul a Kolozsvári Állami Magyar Színház felolvasószínházi sorozata, melynek célja „leporolni” a magyar drámairodalom népszerű és kevésbé ismert műveit, újra megszólaltatni Balassi, Vörösmarty, Petőfi, Molnár Ferenc és mások alkotásait. Az első Balassi Bálint Szép magyar komédiája lesz, Salat Lehel rendezésében. /Klasszikus magyar drámasorozat. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 26./2009. december 9.Csokonai Vitéz Mihály 1799-ben írt Cultura című vígjátékát olvassák fel a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészei, akik ezzel elérkeztek az október végén indított Klasszikus magyar drámasorozat második bemutatójához. A felolvasószínház első alkalommal október 28-án mutatta be Balassi Bálint Szép magyar komédia című művét. /Sipos M. Zoltán: Drámák mindenkinek. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 9./2010. április 17.Meglátni a múlt jövőjétBeszélgetés Haller Bélával, a Castellum Alapítvány elnökével A haladó hagyományok felkarolásának szándékával jött létre 1993-ban Nagyenyeden az erdélyi történelmi családok tagjait tömörítő Castellum Alapítvány. A szervezet a nemesi származású családok tagjainak nyilvántartásba vétele és a sorstársak felkutatása mellett a rászorulók segítését, a kulturális örökség ápolását, a jogi, gazdasági és erkölcsi érdekvédelem megszervezését is állandó feladatának tekinti. A jelenleg mintegy kétszáz tagot számláló egyesület a visszaszerzett ingatlanok ésszerű kihasználását szorgalmazza, és segítséget nyújt a mindeddig vissza nem szolgáltatott ingatlanokkal kapcsolatos jogi kérdésekben. Szívügyének tekinti a műemlékvédelmet, a fiatalok nevelését, megismertetését múlt értékeivel. Április 18-a, Műemléki Világnap alkalmából Haller Bélával, a Castellum Alapítvány elnökével, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanárával beszélgettünk. – Az utóbbi tíz-húsz évben számos olyan kötet látott napvilágot, amely az erdélyi műemlékek bemutatására vállalkozott. Ezekből az érdeklődők megismerhették a műemlékek múltját, és sok esetben hányatott jelenükről is képet kaphattak. Hogyan látja, hol tartunk ma a műemlékvédelem terén Romániában, mennyire figyel oda az állam az épített örökségre? – Vegyes helyzet tapasztalható mostanság a műemlékvédelem terén: kiemelt, az állam figyelmét jelentős mértékben felkeltő, ugyanakkor igen elhanyagolt műemlékek is léteznek az országban. Az állam többnyire a legjelentősebb műemlékekre áldoz (pl. Bonchida), illetve azokra, amelyek a hivatalosan elfogadott és tanított történelemmel, vagy a turisztikai trendekkel vannak összefüggésben (Vajdahunyad, Törcsvár). Bonyolítja a helyzetet, hogy a műemlék-kastélyok jó része visszakerült régi tulajdonosaihoz, akiknek pénzügyi lehetőségeit a helyreállítás várható költségei messze meghaladják. Örömmel tölthet el viszont az, hogy az erdélyi szász örökség jó kezekben van: a németországi támogatásoknak köszönhetően sokat közülük tökéletesen rendbe hoztak. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy 2007-ben Nagyszebent Európa kulturális fővárosának számított. Szomorú azonban, hogy mindeközben az európai építészeti értékeket és stílusokat magukon viselő más erdélyi kastélyok (Aranyosmeggyes, Bethlenszentmiklós, Kerelőszentpál stb.) romokban hevernek. És ezt nem csak mi, a Castellum Alapítvány munkatársai és tagjai sajnáljuk. A bukaresti Ion Mincu Műépítészeti Egyetem harmadéves diákjai 2007-ben széleskörű felmérést végeztek, számba véve a romos kastélyokat. Megdöbbentő eredményre jutottak: felmérésük szerint Erdélyben, a Bánságban, a Partiumban és Máramarosban kb. 500, művészettörténeti szempontból igen értékes nemesi lak dacol az idő múlásával, jó részük az előrehaladott romlás állapotában van. Egy pillanatra még a közvélemény figyelmét is fel tudták hívni a helyzet súlyosságára, sajnos azonban minden csoda három napig tart... – A Castellum Alapítvány érthetően szívügyének tekinti az épületek, sírkertek, emlékhelyek, sírok, és más, műemlék-jelleggel bíró objektumok feltérképezését. Miként viszonyultak ehhez a feladathoz az elmúlt időszakban? – Pénzügyi lehetőségeink sajnos eléggé korlátozottak, legfőbb bevételi forrásunkat a tagok pénzbeli hozzájárulása, valamint magyarországi, romániai közalapítványok és állami intézmények támogatása jelenti számunkra. 2002-ben teljeskörű felmérést szerettünk volna végezni az erdélyi kastélyok állapotáról, és a visszaszolgáltatási kérések helyzetéről, de anyagi okokból nem tudtuk tervünket valóra váltani. Mivel nyolc évvel ezelőtt le kellett mondanunk egy ilyen jellegű kutatásról, ma sem ismerjük pontosan az össz-erdélyi helyzetet. Az egykor tagjaink tulajdonát képező kastélyok és udvarházak helyzetéről, amelyeknek egy része időközben visszakerült jogos tulajdonosához, természetesen tájékozottak vagyunk. Mivel az alapítványi tagság önkéntes alapon működik, senkit nem kötelezünk, hogy bekapcsolódjon az általunk folytatott tevékenységekbe: aki bizonyítani tudja nemesi származását, saját maga jelentkezhet nálunk. Korábban többen is azt hitték, hogy jogi személyként a Castellum képes lesz fellépni a restitúció érdekében. Ez azonban nem így működik, a restitúció az állam és a tulajdonos között zajlik, ilyen értelemben nekünk nincs beleszólásunk a jogi procedúrába. Ennek ellenére folyamatosan foglalkozunk tájékoztatással, jogászok bevonásával hívjuk fel az érdeklődők figyelmét a törvények előírásaira, buktatóira. 2002-ben volt egy törvénykezdeményezésünk, amely talán hozzásegített az 1945. március 6-a és 1989. december 22-e között elkobzott magán-, egyházi- és közösségi javak visszaszolgáltatását rendező 2005/247-es számú restitúciós törvény lérejöttéhez. – Az alapítvány másik fontos célkitűzése a kulturális örökség ápolása, a hagyományőrzés. Mennyire lát esélyt arra, hogy a fiatalokat is megnyerjék az ügynek? – Erdélyi viszonylatban jelentős ellentmondás tapasztalható a kulturális örökség továbbadása terén: miközben a fiatal nemzedékek, a jelenlegi és a nemrég volt tizenévesek egy része egyre inkább bekapcsolódnak a kozmopolita, világszerte elfogadott és ismert értékekre alapozó kultúrába, az itthoni fiatalságnak többsége szerencsére a folytonosság biztosítását tűzi ki célul. A hagyományápoló fiatalok, akik népdalokat tanulnak és büszkén adják elő azokat a különböző összejöveteleken, táncházba járnak, ismerik, szeretik és olvassák a magyar irodalmat, igyekeznek észrevétlenebbé tenni és valamilyen módon elfedtetni a másik oldal jelenléte révén megjelenő ellentmondásokat. Természetesen az alapítvány is megpróbál részt vállalni ebből a tevékenységből. 2001 óta irodalmi esteket szervezünk, amelyeken olyan neves személyiségeket mutatunk be, akik a történelmi családokhoz tartoznak, és Erdély művelődési életében jelentős szerepet játszottak (Bánffy Miklós, Kemény János, Wass Albert, Vita Zsigmond, Kemény Zsigmond, stb.). Testvérszervezetünkkel, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületettel (EMKE) közösen 2004 októberében például Balassi Bálint-emléknapot tartottunk. Életút-beszélgetéseink keretében az idősebb Castellum-tagok eddigi pályájukról mesélnek, élettapasztalataikat osztják meg a jelenlévőkkel. A Kolozsváron és Marosvásárhelyen szervezett teadélutánjaink célja pedig a családi kapcsolatok felelevenítése. Ezeken a rendezvényeken számos fiatal és gyermek vett részt az elmúlt években. Az alapítványon belül ifjúsági tagozat is tevékenykedik a történelmi örökség tudatosítása érdekében. Időnként a Kemény Zsigmond Társasággal is vannak közös kezdeményezéseink: amikor arról volt szó, hogy halálának 60. évfordulóján újra kellene festeni Sényi László volt császári és királyi kamarásnak, a társaság titkárának sírfeliratát, a két szervezet képes volt együttműködni. – Az alapítvány tagjai leginkább az évente egy alkalommal megszervezett összejöveteleken találkozhatnak és beszélgethetnek el egymással. Hogyan zajlik ez a program? – A legjelentősebb ilyen jellegű, kétnapos rendezvényünk valóban a nyári találkozó, amelyet kezdetben Nagyenyeden tartottunk. 2000 óta, azt követően, hogy az alapítvány székhelye Marosvásárhelyre került át, Gernyeszegen gyülekezünk. Már most készülődünk az idei eseményre is: Erdélyből, Magyarországról, Nyugat-Európából és Amerikából jönnek tagtársaink. Az első nap az emlékezés jegyében zajlik, általában tudományos előadásokat hallgatunk, irodalmi szemelvények bemutatására kerül sor, másnap pedig ellátogatunk valamelyik kastélyhoz vagy templomhoz. – A Castellum Alapítvány fokozott felelősségérzettel óhajt cselekedni az ország és a nemzet haladása érdekében. Hogyan viszonyul a mai modern világ a nemesi családok leszármazottaiból összetevődő Castellum Alapítvány tevékenységéhez, a nemesi címhez? – Legtöbben rokonszenvvel követik tevékenységünket, pozitívan viszonyulnak hozzánk. Közben persze a történelem során vezető szerepet betöltő személyekkel szembeni elvárást is támasztanak irányunkba. A totalitárius korszakban ellenzékiséget jelentett, ha valaki kedvezően, adott esetben segítő szándékkal közeledett a nemesség leszármazottaihoz. Ez a fajta szemlélet a rendszerváltás után is megmaradt, de persze vannak e kérdésben másként gondolkodó egyének is. – A Haller név is nemesi származásra utal. Hogyan honosodott meg a család Erdélyben? – A család Németországból származik, felmenőim Mátyás király korában Budára, majd Erdélybe érkeztek. A legelső leszármazott, aki már Erdélyben élt, Haller Péter, Nagyszeben polgármestere és szász királybíró volt, az ő utódaiból alakult ki az erdélyi ág. Németek voltak, és fokozatosan magyarokká váltak, 1699. április 1-jén bárói, 1713. január 15-én pedig grófi rangot nyertek. – Mit jelent az ön számára egy ilyen család sarja lenni? – Jóleső érzéssel tölt el, ugyanakkor nagyon sok kötelezettséggel jár együtt: amikor az emberek tudomást szereznek erről a rangról, magas elvárásokat támasztanak birtoklója irányába. A közéletben korábban szerepet játszó személyek leszármazottjaként az ember emiatt felelősséget érez, igyekszik példát mutatni mások számára. A legszigorúbban gondolkodók ezt úgy értelmezték, hogy vissza kell szerezni a birtokot, a kastélyt, újra kell kezdeni a gazdálkodást vagy akár turisztikai célból a kastély közelében kell maradni. Ez valóban szép és a külvilág szemében példaértékű cselekedet lenne, de nem mindenkinek volt és van módja erre. Amikor a ‘89-es fordulat után elkezdődött a restitúció, a nemesi származásúak többsége életkorukkal magyarázhatóan és gazdasági tanulmányok hiányában nem kezdett el gazdálkodni. Szakmai és emberi helytállással, mások ügyéért való felelősségvállalással kell nekünk elsősorban példát mutatnunk a közösség számára. – Hogyan kapcsolódott be az alapítvány tevékenységébe? – Nagy szerepe volt ebben Torma Miklósnak, a Castellum korábbi ügyvezető elnökének. Igen megnyerő egyénisége volt. El tudta különíteni az örökérvényű értékeket azoktól az életforma-elemektől és kulturális formáktól, amelyek már nem hozhatók át a mai korba. Sikerült megtalálnia a hangot a kívülállókkal, a nem alapítványi tagokkal és a médiával is, egyszóval képes volt meglátni a múlt jövőjét. Ezen fáradozom én is nap mint nap, Torma Miklós halála óta utódjával, Ugron Zoltánnal. – Az eddigi célkitűzéseken túl milyen más tervei vannak a Castellumnak a jövőre nézve? – Felismertük a világhálón való jelenlét fontosságát, A meglévő weboldal mellett szeretnénk jobban működtetett, tevékenységünket még inkább tükröző internetes oldalt kialakítani. Jelentős előrelépéseket szeretnénk elérni a könyvkiadás tekintetében is: a tervbe vett kötet mindazt a szellemi anyagot foglalná magába, amely az utóbbi tíz évben a Castellum Alapítvány házatáján megfogalmazódott. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy semmit ne adjunk fel a már kialakult szokásokból és a tagok által elvárt módon tudjunk mindig tartalmat adni tevékenységeinknek. Jó hír, hogy magyarországi testvérszervezetünk, a Magyar Történelmi Családok Egyesülete (MTCSE) közbenjárásával idén március 27-én a Castellum is képviseltette magát a párizsi székhelyű Európai Nemesi Szövetség (La Commission d’ Information et de Liaison des Associations Nobles d’ Europe – CILANE) közgyűlésén: ott európai nyilvántartásba vették az alapítványt, bekerült az európai nemesi szervezetek közé, ezáltal pedig a nemzetközi körforgásnak is alakítója lehet a továbbiakban. Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár) 2010. május 13.Bevezetés a magyar észjárásbaNagyvárad – Szerda este Czakó Gábor író, a Kárpát-medence egyik legjelesebb gondolkodója tartott előadást a nagyvárad-réti református templomban, Bevezetés a magyar észjárásba címmel. Sok érdeklődő vett részt. Szerda este Czakó Gábor író, a Kárpát-medence egyik legjelesebb gondolkodója tartott előadást a nagyvárad-réti református templomban, Bevezetés a magyar észjárásba címmel. A rendezvény iránti élénk érdeklődést jelzi, hogy eredetileg az egyházközség gyülekezeti termébe tervezték, azonban a helyiség kicsinek bizonyult e célra. A neves vendég frappánsan a “kedves nyelvtársak” szófordulattal köszöntötte az egybegyűlteket, egyúttal utalva is ezzel arra, hogy expozéjának középpontjában a magyar nyelv lesz. Előzetesen azért annyit megjegyzett: szerinte az egyik legcsodálatosabb dolog a világon, hogy Krisztus nyelvét (arámi) napjainkban senki se érti, így egyetlen nemzet sem mondhatja el azt magáról, hogy “Jézus az én nyelvemen beszélt”. Továbbgondolkodásra késztető értekezésében Czakó Gábor kitért arra, hogy miben különbözik a magyar nyelv szerkezete a többiétől. Beszélt a hasonló hangalakú szavakról és a Czuczor-Fogarasy féle szótárban megtalálható szógyökcsaládokról. Egyebek mellett arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar nyelvben a hangok “jelentés-hajlammal” rendelkeznek. Érdekes módon a távolságot mély hangok fejezik ki, ami ellentmond annak az általános vélekedésnek, mely szerint a szavak jelentése annak idején megállapodás útján alakult ki. A szavak kialakulása tehát összefüggésbe hozható a jelentésükkel, ezt bizonyítják a hang-, érzelem- vagy jelenségutánzó szavaink. Szellemi szerkezet Az író meglátásában a magyar nyelv “szellemi szerkezetű” és a gyökrendre épül, mely a nyelvújítás alapját képezte. Az értelmet a szavak képiessége és szemléletessége valósítja meg, a magyar nyelvet pedig a gyökrend védi meg a szétszakadástól. Ennek köszönhető például, hogy Balassi Bálint verseit napjainkban is megértjük, míg a nálanál 10 évvel fiatalabb Shakespeare drámáit az angolok csak szótárral tudják olvasni. A becézések és a szójátékok is a gyökökre vezethetőek vissza, a nyelvjárási fordulatok pedig kiegészítik egymást. Az előadó szerint ugyanakkor a magyarok észjárása azért sajátos, mert mindkét agyféltekénket használva egyszerre tudunk képekben és számokban is gondolkodni. A értekezés végén a magyar nyelv és zene közötti összefüggésekről esett szó, valamint a magyar és a dakota, illetve a kínai népi dallamvilág hasonlatosságaira terelődött a figyelem. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2011. január 21.Dialógusban EurópávalEgyed Emese irodalomtörténész szerint a színházban is a változatosság a jó, ezért műsorrendekre van szükség Hosszú lenne felsorolni részletesen kolozsvári beszélgetőtársunk tevékenységi területeit, hiszen egyetemen tanít, emellett költő, mese- és drámaíró, konferenciák szervezője, résztvevője, nem mellékesen két gyermek édesanyja... Szakterülete a felvilágosodás, a magyar felvilágosodás irodalmából alapos antológiát is szerkesztett a Polis Kiadónak. Interjúnkban műhelymunkák, azokból kinövő könyvek, mindennek a színházzal való kapcsolódásai képezik a fő témát, de arra is választ keresünk: veszít-e élvezhetőségéből az irodalmi mű, ha tananyaggá válik? Ha jól sejtem, önt a felvilágosodás tanulmányozása a színház felé vezette. Hogyan történt ez? – A színház nálam valamivel korábban jelentkezett, mert gyermekkoromban is szerettem vele foglalkozni: játszótársaimat rendeztem, a nagymamáknak, testvéreinknek bemutattuk a produkciókat. De nem véletlen, hogy a felvilágosodás a színházhoz vezet. Valójában a felvilágosodás fedezi fel azt, hogy a játék, főleg ha nem zárja ki a természetes beszédet vagy a nyelvi részt, nagyon sok mindenkit bekapcsolhat. S mint ismeretes, a felvilágosodás korában a nemzeti nyelveknek, az anyanyelveknek megnő a szerepe, és ebből kifolyólag robbanásszerűen megnő a színdarabok száma is. Jancsó Elemér professzor, akinek a munkássága megkerülhetetlen, jó érzékkel fedezte fel azt, hogy a felvilágosodás idején beindult nyelvújítás nem steril dolog volt, hanem sok kísérletezés, kommunikáció, játék, fordítás, tehát valóban eleven tevékenység hozta létre azt a nyelvet, amelyet aztán a 19. század a tudományok művelésére is alkalmasnak talált. Ezt akár egy ön által szerkesztett 2005-ös könyv is dokumentálhatja, az Ismeretség: Interkulturális kapcsolatok a színház révén a 17–19. században. – Azt mondhatnám még el erről, hogy az egyetemen nagyon sok tehetséges fiatal megfordul, és elég keserűség a tanárnak, hogy nem tudja valamennyiüket a közelben tartani. De vannak olyan periódusok, amelyek kedveznek annak, hogy megjelenítsük a munkánkat. A Sapientia egyetem induló éveiben például lehetővé vált, hogy a kutatásaink eredményét megjelentessük. A Sapientia Kutatási Programok Intézete pályázatot hirdetett kutatási témákra, és vállalta azt is, hogy a létrejött munkákat megszerkesztve közzétegye. Három könyvünk jelent meg. Az első a Teatrumi könyvecske, amely egy magyarországi katalógus ellenőrzésével kezdődött, tehát hogy megvannak-e azok a színházi zsebkönyvnek nevezett érdekes színházi nyomtatványok, amelyeket a 18. század végén adtak ki a magyar társulatok. A fordítással foglalkozott a második kötetünk, a Szabadon fordította. Valójában a színházi célból készült fordításokat, adaptációkat elemzi. És a harmadik: Néző, játék, olvasó. Dráma- és színháztörténeti tanulmányok. A negyediket már nem támogatta a Sapientia, mert közben kifejlődött saját kutatói hálózata, saját oktatóinak jelenteti meg a könyveit. És a negyedik könyv miről szól? – Nyelv és képzés, nyelv és színház összefüggéseiről a 18–19. században. Úgy tűnik, sokkal nehezebb az állami egyetemi hálózatban a könyveinket megjelentetnünk akkor, ha nem egyetemi jegyzetről van szó, hanem a tudományos kutatás eredményéről. Pedig gazdát kellene találni ennek a könyvnek. – Ennek is, meg annak a nemzetközi színházi konferenciának is, amelyet tavaly szerveztünk a csapattal, vagyis ezekkel a fiatal kutatókkal, doktorandusokkal. Metamorfózis volt a címe, és az irodalom színházi produkcióvá válását, a színdarabok egyik nyelvből másikba való áttételét vagy másféle adaptációkat vett tárgyául, és nagyon érdekes előadások hangzottak el angolul, németül, magyarul, franciául... Olyasmikről esett szó ezen a konferencián, amiről kiderült, hogy jobb helyeken is előfordul. Strasbourgban, például... A politikai, hatalmi változások rendszerint begyűrűztek a színház életébe. Ahogy nálunk egy időben román és magyar társulatok váltották egymást az élen, illetve egyazon épületben, ugyanúgy történt Strasbourgban a franciával és a némettel, tehát, mondhatni dialógusban vagyunk Európával. Maradjunk még a színháztörténetnél. Fájdalmas, hogy a Bánk bán eltűnt a színpadainkról. Legalábbis romániai magyar vonatkozásban nem létezik, és román vonatkozásban sem, pedig a Bánk bánnak 1953-ban megjelent egy nagyon jó fordítása, és egyetlen román színház, társulat sem tűzte műsorára. Mivel magyarázható a Bánk bánnak ez a mostoha sorsa szép hazánkban? – Van, aki azt mondja, például Lövétei Lázár László, de nem ő az egyetlen, hogy az irodalmi élvezetek halála, ha tananyaggá változnak a szövegek. Kétségtelenül így van. – Ez magyarázat lehetne magyar vonatkozásban: hogy megrettennek a rendezők attól, amit az iskolában túlságosan sokat magyaráznak... És attól, amit ott „ráakasztanak” a műre. – ... a mű jelentésének bizonyos fokú vulgarizálódásától. A másik dolog az, hogy korunkban kérdésessé vált: a történelemszemlélet és a hagyományok, amelyek identitásképzőek, a nemzeti közösségekben jó identitást hoztak-e létre, vagy pedig valamiféle idegengyűlöletet? És jelen pillanatban ott tartunk, hogy merészség kell ahhoz, hogy a történelmi tárgyat esetleg empátiával, nem pedig ironiával vagy szatirikusan közelítse meg valaki. Persze, ez nem mai találmány, Voltaire is halálra nevettette a közönségét például a Jeanne d’Arc történetével. Ugyanő viszont rendkívül rajongó szövegeket írt IV. Henrikről. Azt hiszem, hogy a művésszínház, amely most elterjedt, valamit kihagyott a terveiből, éspedig azt, hogy többféle műsor tud egymás mellett megférni, és hogy szükség van műsorrendekre. Mintha szektaként működne ez a művésszínház néha. – Inkább azt mondom, hogy sokfélék vagyunk, és az igényeink is különbözőek, ugyanígy a színházban is a változatosság a jó, és előfordul, hogy néha az ember szeretne megnézni egy olyan művet is, amelyről vannak ismeretei. Mert jó érzés a ráismerés alapján való véleményformálás. Tehát örömet jelenthet a találkozás a színházban a Csongor és Tündével vagy Balassi Bálint Szép magyar komédiájával, ami még nem ment pocsékba, és hosszan folytathatnánk... Valóban figyelemre méltó, hogy a román színpadon sincs jelen a Bánk bán, pedig a románok nem csépelték agyon az iskolában... De ha már a bajoknál tartunk, hadd mondjam el: hiányzik az a fajta színházi krónika, az az állandó napirenden tartása a színpadi nyilvánosság és a közönség viszonyának, ami olyan boldogító állandóság volt például a 20. század elején, amikor a sajtónak is köszönhetően mindenki ismerte a színészeket, sokat tudott róluk, hozzászólt a játékukhoz. A 19. században, a Nemzeti Színház indulásakor Pesten Vörösmarty egy évig minden áldott nap elment a színházba, és írt ugyanannak az előadásnak többféle, sikeres vagy kevésbé sikeres változatáról, a bemutatójáról és az azt követő előadásokról, estéről-estére. Nem restellte... És ha Vörösmarty ezt vállalta, akkor kutyakötelességünk lenne nekünk is... – Erről van szó. Kell a visszajelzés a színészeknek is, mert különben elbizonytalanodnak a játékukban. A közönségnek pedig a sokféle színház kell. Vannak, akik szeretnének olyasmit is látni, ami benne van a kulturális emlékezetükben, nemcsak a ma született darabokat... Visszatérve a Bánk bánra: szerzője, Katona József színészből lett drámaíró, és voltak elképzelései arról, hogy miért nehéz a színházi művészetet kifejleszteni, például Magyarországon. És valójában ma is, sok tekintetben, hasonló a helyzet... A nagyvilágban bátran kísérleteznek, és a klasszikus művek előadását esetleg más módon teszik modernné, nem úgy, hogy teljesen feledésbe merítik azokat. A test művészete, a nonverbális érvényesülés kedvéért nem áldozzák fel a szöveget. Egyed Emese (1957, Kolozsvár) Irodalomtörténész, költő, tanár. Szülővárosában érettségizett (1976), majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetem francia–magyar szakán diplomázott (1980). Ugyanott 1996-ban doktori címet szerzett. 1980– 1988 között a Brassai Sámuel Líceumban tanít, 1988–1990 között az Utunk/Helikon szerkesztője, 1990-től a Babeş–Bolyai bölcsészkara magyar irodalomtudományi tanszékének tagja, 2002 óta professzorként. Számos szakmunka szerzője, szerkesztője, szépíróként több vers- és mesekötetét adták ki 1988 óta, dramaturgi tevékenysége is számottevő. Az utóbbi időben megjelent könyvei közül: Adieu, édes Barcsaym (életrajzi monográfia, 2001), Ötven csillag (gyermekversek, 2008), Szabadító versek (2009). Szakmai elismerései közül: a Látó folyóirat vers-díja (1994), Déry Tibor-díj (1995), a Romániai Írók Szövetségének díja (1998), a Székelyföld folyóirat költészeti díja (2003), Bartók Béla-díj (2006). A Bánk bán esetében, szerintem, arra lenne szükség, hogy a művésszínház pontosan a saját eszközeivel közelítse meg ezt a művet, nem pedig botcsinálta politikusi képzelgésekkel. Ha valóban művésszínházként közelítené meg, meglátná benne azt, amit például Maia Morgenstern, aki azt mondta egy alkalommal: „A Bánk bán egy shakespeare-i formátumú mű!” És tudta, mit beszél, mert Zsámbékon eljátszotta magyarul Gertrudis szerepét. Ő a Bánk bánban az emberi történetet látta, nem pedig valami politikai képzelgést. – És egy ilyen típusú mű megjelenítése színpadi eszközökkel lehetővé teszi, hogy a színész megmutassa saját magát, a tehetségét minden vonatkozásban. És az értelmező képességét is. Tehát nemcsak a nonverbális hajlamait. Shakespeare nagyon is értékmérő, de azért mi sem maradunk alább, vannak olyan magyar színházi szövegek, amelyek megállják a helyüket ebben az összehasonlításban. És érdekes, hogy a felvételin még mindig kérnek monológot is a jelölttől, aztán valahogy elsikkad ez az igény... Nem biztos, hogy elsikkad. Inkább arról van szó, hogy amikor kikerül a színházi életbe, nem ezt várják a fiatal színésztől. De térjünk vissza az ön diákjaira. Kötő József egy alkalommal azt mondta, hogy ön egész színháztörténészi iskolát hozott létre Kolozsváron, és most már ideje lenne, hogy létrejöjjön Kolozsváron egy erdélyi vagy romániai magyar színháztörténeti intézet is. Mert az ön diákjaiból lett tanárok, szakemberek forráskutatásokat végeznek, értelmezik azt, amit feltárnak, és szükség lenne egy archívum létrehozására is, hogy biztonságba helyezzék a felkutatott anyagot. Hogyan látja ezt? – Ott van egyrészt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, amelyben ki lehet fejleszteni egy ilyen osztályt. Csakhogy az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek nincs saját vagyona. Valamikor volt, de nem sikerült visszaszereznie, s ez nagy hátrány, mert alapításakor olyan gazdag emberek hozták létre a kereteket, akikhez hasonlóak ma nemigen jelentkeznek. Valóban szükség van helyiségre, és szükség van valakire, aki az archívumot felügyelje, a kutatást összehangolja, mert szakemberek lennének. Tudna említeni közülük néhányat? – Említeném Tar Gabriella-Nórát, aki most a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem német tanszékének adjunktusa, és megjelent már a doktori disszertációja magyarul, a gyermekszínjátszás múltjáról, A gyermekszínjátszás a Habsburg Birodalomban, a 18. században címmel. Érdekes téma! – Bartha Katalin Ágnes, aki az EMKE kutatója, a Szabédi Házban dolgozik, és Köllő Károly színházi hagyatékát dolgozza fel, de Szabédival is foglalkozott. Neki Budapesten, az Irodalomtörténeti Füzetek sorozatban jelent meg a doktorija: A Shakespeare-olvasás és -interpretáció története Erdélyben, a 18. és a 19. században. János-Szatmári Szabolcs a váradi Partiumi Keresztény Egyetem rektora lett, egyébként némettanárként dolgozik, könyve, Az érzékenység színháza itt jelent meg, az EMKE kiadásában. Ők voltak a csapat lelke, amikor ezeket a Sapientia Kutatási Könyveket kiadtuk, és még vannak néhányan. Tőkés Orsolya doktoranduszom a Csongor és Tünde erdélyi recepciójával foglalkozik, nyilván összehasonlítva azt a magyarországi előadásokkal, sikerrel vagy feledéssel. Én úgy látom, hogy sikerült a kutatásainkat megnyitni a nagyvilág felé. Voltak olyan konferenciák, ahol a csapat tagjai jól szerepeltek, idegen nyelveken beszélnek, hozzá tudnak szólni a külföldi témákhoz, tehát jó irányban halad a dolog. Aztán lássuk, mit hoz a jövő. Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. június 25.Pomogáts Béla: a kultúra nem üzletSepsiszentgyörgyi könyvbemutatóján Pomogáts Béla magyarországi irodalomtörténész nem csak a Magyar irodalom Erdélyben legújabb kötetérõl beszélt, hanem kritikus szavakkal szólt a magyarok olvasási szokásairól, nehezményezve, hogy nagyon lealacsonyodott az olvasási kultúra. Pomogáts, aki egyben a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaság - Anyanyelvi Konferencia elnöke, a jövõt illetõen inkább pesszimista, mint derûlátó; úgy véli, mostanra a sör meg a pálinka felváltotta a könyvet, ma már csak híg irodalmat, szemetet - erotikus és ponyvaregényeket - olvas a magyarországi olvasók nagy része, s noha egyre többen bolyonganak a világhálón, szerinte az internet civilizációs eszköz, de nem kultúra. Pomogáts Béla szerint - aki, amikor sokat olvasott évente három-négyszáz könyvet tudott maga mögött - két nagy veszély leselkedik az olvasáskultúrára, az egyik, hogy teljesen átveszi a könyv szerepét az elektronikus civilizáció. Nem nagyon olvasnak ma már könyveket, magyarázza, hanem a tévé, a rádió, a különféle digitális szerkentyûk válnak fontosakká, és bár a magyarországi és az erdélyi könyvkiadás nagyon látványos eredményekkel jár, a kötetek egyre kisebb példányszámban jelennek meg. Szép emlékem, hogy a nyolcvanas évek közepén jelent meg Galgóczi Erzsébetnek a Vidravas címû regénye - egyik elsõ nagy leleplezõ regény volt a Rákosi rendszer szörnyûségeirõl -, és az elsõ kiadás néhány hónap alatt nyolcvankétezer példányban fogyott el. Ma egy népszerû író sikeres regénye nagyon jó, ha két-háromezer példányban megjelenik, verseskötet legfennebb néhány száz példányban. Egy kiváló magyar költõnek, Rába Györgynek volt egy verseskötete, mely összesen hetvenkét példányban került el az olvasóhoz. Ezek elég szomorú statisztikai adatok. A másik nagy veszély Pomogáts szerint a tömegkultúra hatása: egyre kevesebben olvasnak komoly irodalmat, szakkönyveket még kevesebben. Amikor tanár voltam egy újpesti technikumban, és villamossal jártam az iskolába, rendszeresen olvasó embereket láttam. Volt Magyarországon egy Olcsó könyvtár nevû sorozat, három forintba - egy pohár sör árába - került egy kötet, mindent kiadtak, több mint ezer kötet jelent meg. Homérosztól Németh Lászlóig és Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig bármit el lehetett olvasni, és számtalanszor láttam, hogy munkáskülsejû emberek állnak villamoson, autóbuszon, fogódzkodnak egyik kezükkel, és a másik kezükben ott van kinyitva egy Olcsó könyvtár-kötet. Ezt ma már nem lehet látni, ha valaki olvas, ezeket a rettenetes giccseket és álkalandregényeket olvassa, rosszabb esetben pedig pornográfiát. A lakosság öt százaléka keres szépirodalmat, ezen valamiképpen meg kellene próbálni változtatni. A magyarországi olvasók csupán néhány erdélyi írót ismernek: Nyirõ József, Tamási Áron, Wass Albert. �?gy véli, olyan kulturális politikára lenne szükség, ami megpróbálja ösztönözni a könyvolvasást, jobban össze kellene fogniuk azoknak a szervezeteknek is, amelyeknek a kezébe helyezték az irodalom sorsát - írók, irodalmi társaságok, írószövetségek, könyvkiadók, könyvtárak, könyvterjesztõk -, mert ebben a tekintetben is sok a mulasztás. A mai könyvárak mellett nem is lehet elvárni az emberektõl, az ország lakosságának nyolcvan százalékától, hogy kenyér és szalonna helyett könyveket vásároljon. Szerinte elérhetõ áron kellene könyveket forgalmazni, az olvasás támogatásában a Magyar Köztársaságnak kellene határozottságot vállalnia, ezen partizánharccal nem lehet segíteni. Szüksége lett volna a Romániai magyar irodalmi lexikon utolsó köteteire, de az egyik magyarországi nagy könyvkereskedésben azt mondták, nincs, mert ezt a könyvet legfennebb hatvan-hetven példányban tudják eladni. Az nekik nem érdekes, tehát csak olyan könyvet terjesztenek, amit legalább ezer példányban el tudnak adni, márpedig ezer példányban legfeljebb a giccseket, a pornográfiát, a rémregényeket lehet eladni, egy lexikont, egy verseskötetet nem - fûzi hozzá. Meg is mondták, a könyv ugyanolyan árucikk, mint a pálinka, a kolbász és a gumióvszer. Nagyon nehezményezem, hogy a könyvforgalmazás teljesen alárendelõdött az üzleti szempontnak, márpedig a kultúra nem üzlet, soha nem volt üzlet. Nem volt a világon olyan társadalom, ahol a kultúra üzletnek számított. Ameddig ezt a helyzetet nem lehet áttörni, akár állami intézkedéssel, akár a szellemi életnek a gazdasági életnek valami összefogásával, addig ez a helyzet nem változik meg. Szerinte át kellene alakítani a magyar közszellemet, mert a haszonelvû, pénzközpontú világkép elég szörnyû eredményeket hozott Magyarországon. Pomogáts Béla felidézte Nagy László utolsó televíziós beszélgetését, amikor megkérdezték tõle, mit üzen az emberiségnek? A költõ azt válaszolta, ha még emberi formájuk lesz, akkor csókoltatja õket. Féltem a jövõt - mondja erre Pomogáts -, nagyon meg tudom érteni Nagy Laci aggodalmát, én azonban nem csókoltatom õket... Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. május 22.Régi irodalmunkat kutatta és tanítottaSzáz éve született Szigeti József professzor Három évtizeden át a kolozsvári Bolyai majd Babeş–Bolyai egyetemen egyetlen magyar szakos sem szerezhetett úgy diplomát, hogy ne hallgatta volna Szigeti József előadásait, ne tett volna nála vizsgát. Így neve rendre fogalommá vált nem csak az egyetemi körökben, hanem szerte Erdély magyar iskoláiban. Hisz mindenüvé szétszóródtak tanítványai. S a művelt olvasóközönség is évtizedeken át az ő gondozásában olvashatta régi íróink, mindenek előtt Balassi Bálint, Apáczai Csere János, Mikes Kelemen műveit. Életútja 1912 májusában a Baranya megyei Máriagyűdről indult, református papi családból, s a korai árvaság sodorta erdélyi rokonokhoz. A kolozsvári Református Kollégiumnak köszönhette a felkészítést, az indíttatást, amely aztán az 1929-ben letett érettségi után a Református Teológiára vezette. Itt akkoriban olyan híres professzorok tanítottak, mint Tavaszy Sándor, id. Nagy Géza, Imre Lajos, Maksay Albert, akik az általános műveltségben, teológiai-filozófiai gondolkodásban is tájékoztatást adtak. Életfelfogásuk sok szempontból összecsengett a Kristóf Györgyével, aki a román egyetemen egyedül tanította a magyar nyelvet és irodalmat. Szigeti a teológiával párhuzamosan végezte az egyetem román–magyar szakát. 1934-ben megszerezte a teológiai, 1936-ban pedig a tanári diplomát. Egy évig a szatmári Református Gimnáziumban, majd 1937-től 1946-ig a marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanította tárgyait. 1946-tól minisztériumi tanfelügyelőként járta az iskolákat, míg 1948-ban meghívták a Bolyai Egyetem magyar tanszékére előadótanárnak. Ettől fogva ő adta elő a régi magyar irodalmat. 1956-ban tette közzé háromkötetes jegyzetét, melyben nyolc évszázad irodalomtörténetét kellett feldolgoznia. Utóbb, a Bolyai Egyetem beolvasztásakor e jegyzetet is elmarasztalták, mert az „oszthatatlan egységes magyar irodalmat” hirdette, s engedett a „burzsoá ideológiának”. Az 50-es évek közepétől bontakozik ki Szigeti József kutatói, irodalomtörténészi munkássága. Egyrészt régi íróink műveit adta közre tudományos jegyzetekkel és magvas bevezető tanulmányoktól kísérve. Sok könyvgyűjtő féltett kincse volt a Haladó Hagyományok sorozatban 1955-ben gondozásában megjelent Törökországi levelek. E téren legnagyobb teljesítménye az Apáczai Csere János-életmű közzététele. A Téka-sorozatban a Magyar logikácskát és a nagy pedagógus két beköszöntő beszédét, néhány levelét közölte, majd a Fehér Könyvek sorozat részére igen alapos munkával sajtó alá rendezte a Magyar Encyclopaediát. A Tanulók Könyvtára sorozatban megjelent Balassi-kiadásai máig közkézen forognak. Ugyanakkor kutató-értelmező munkáját is kitartóan folytatta. 1960-ban egy dési iskolai könyvtárban ismeretlen Mikes Kelemen-kéziratot fedezett fel. Alapos elemzés alapján kimutatta, hogy a Balassi Menyhárt árultatásáról szóló komédia szerzője azonos a Magyar Elektráéval, vagyis Bornemisza Péter. 1970-ben jelennek meg válogatott tanulmányai A mű és kora címmel ötödfélszáz lapos kötetben. Ennek bevezetőjében vallja: „Az amúgy is gyér, legtöbbször ellenséges híradások helyett e tanulmányokban a művekre támaszkodva igyekeztünk megrajzolni az írók belső világát, világnézetét, elsősorban annak legfontosabb oldalát: a művekből kihámozható filozófiai nézetüket. Egyszóval: az író, az alkotó állott figyelmünk középpontjában. Nemcsak azt kerestük, hogy ránk, az olvasóra, milyen hatást gyakorol valamelyik mű, hanem elsősorban azt igyekeztünk megállapítani – az összefüggések feltárása és végigkövetése után –, hogy az elemzett mű mit árul el az íróról? Milyen belső mozzanatot tár fel a költő életéből a kölcsönzött elem? E mozzanatokból hogyan építhető fel a belső fejlődés egésze, amelybe harmonikusan illeszkednek be az egyes mozzanatok?” 1971-ben egyetemi jegyzetének kézikönyvvé bővített változatát teszi közzé A régi magyar irodalom története címmel. Az 1970-es években mind nagyobb felelősség nehezedik vállára az egyetemi életben. Miután 1968-ban a Balassi-komédiáról írott értekezésével megszerzi a doktorátust, 1970-ben professzorrá léptetik elő, 1972-től pedig ő vezeti a magyar irodalmi s a hozzá csatolt magyar nyelvészeti tanszéket is. Ekkor kapja meg a doktorátusirányítói jogot. Megörökli Jancsó Elemér, majd Csehi Gyula professzorok doktorandusait, s haláláig egyedül rá hárul a magyar irodalmi disszertációk irányítása. A 70-es évektől mind jobban szorongatják a magyar tanszéket: nincs lehetőség fiatalabb tanerők alkalmazására, szigorúan korlátozzák a felvehető hallgatók számát. Szigeti József 1977-ben nyugdíjba vonul, de mint konzultáns professzor részt vesz a tanszéki munkában. Ezekben az években egy Balassi-monográfia kidolgozása foglalkoztatja. Szigeti professzor tanárként magával ragadta diákjait. Óráin igyekezett nem csak a tudatra, hanem az érzelemre is hatni. Kérdéseket fogalmazott meg, válaszlehetőségeket sejtetett, míg végül a hallgatókat is meghallgatva rámutatott a helyes következtetésre. Akkoriban elő kellett adnia korszakának minden fontosabb íróját, de azért a hallgató könnyen rájött, kik a szívéhez, érdeklődéséhez közel állók. Mikor ezekről beszélt, elrugaszkodott kurzusától, belső élményeit vagy éppen az alkotásokkal kapcsolatos kételyeit szólaltatta meg. Akár a hit és világi szellem küzdelmét fejtegette Balassi költészetében, akár Apáczai vagy Misztótfalusi kilátástalannak tűnő, de mégis hittel, az új szellem nevében vívott csatáját ecsetelte „a sötétség tengerárja” ellen, akár pedig Mikes hűségét és szülőföldszeretetét domborította ki a leveleskönyvet elemezve, nem csak ismereteket továbbított, hanem egyéniséget formált, embert nevelt. Lehetőleg mindig rámutatott a művek máig hangzó üzenetére. Tanítványait a vizsgákon bátorította: arról beszéljenek, amit tudnak; a tanár nem arra kíváncsi, hogy mi nem jut eszükbe. A már végzettekhez mindig volt pár kedves szava: érdeklődött pályájuk alakulásáról, s a rátermetteket kutatómunkára biztatta. Nem rajta múlott, hogy körülötte nem alakulhatott ki iskola. Szűkebb körben többször hangsúlyozta, hogy teológiai felkészültség és latin tudás nélkül alig lehet a régi irodalmat eredményesen kutatni. Márpedig azokban az években a teológiát mereven elhatárolták az egyetemtől, a latint pedig száműzték a tantervből. Így kénytelen volt doktorandusait is a lehetőségek józan figyelembe vételével a XX. századi irodalom felé irányítani, ahol a haladó gondolkodás kimutatása, a román vonatkozások hangsúlyozása elősegítette a disszertációk – akkoriban csak román nyelven zajló – megvédését. Rák okozta hosszas szenvedés után, 1986 júniusában költözött ki a házsongárdi panteonba, nem is messzire az óráin gyakran emlegetett Apáczai Csere János és Misztótfalusi Kis Miklós sírjától. GAAL GYÖRGY Szigeti József (Máriagyűd, 1912. május 28. – Kolozsvár, 1986. június21.) irodalomtörténész. Szabadság (Kolozsvár) 2012. július 21.Könyv az erdélyi konglomerátumrólKántor Lajos Konglomerát (Erdély) című új kötetét a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesületben ismerhette meg a közönség, Markó Béla és Demény Péter közreműködésével. A közreműködők Szilágyi Domokos, Gaál Gábor és Szabédi László személyét, valamint a transzilvanizmus fogalmát értelmezték. Az elhangzottakat Kustán Magyari Attila jegyezte le. A Kossuth kiadó gondozásában megjelent könyv mintegy ötven évet ölel fel, s teszi ezt három közismert személyiség, Szilágyi Domokos, Gaál Gábor, valamint Szabédi László szövegeinek segítségével. Ahogy Poszler György fogalmaz a könyv hátsó borítóján, ez a munka „fiktív szemináriumokat” gyűjtött össze, amely három nagy halott elmélkedéseit tárja fel, fontos létkérdésekről, „a romániai magyar politikatörténet, eszmetörténet, irodalomtörténet égető kérdéseiről.” Markó Béla ennek nyomán igyekezett meghatározni a kötet „sajátos és újszerű” műfaját, kijelentve, hogy egy mindenképpen alapműnek számító esszéregényről, dokumentumregényről beszélhetünk, de a műfajt illető legpontosabb megfogalmazást a könyv alcíme hordozza: Erdély. „Illúziókról, azok elveszítéséről, majd újabb illúziókról szól nemcsak a mű, hanem maga Erdély is”, – jelentette ki. Az egyik tévedésünk, hogy nem tudunk azokról az elődökről, akik korábban már gondolkodtak a térség sorsáról, így Kántor kötete ebben a tekintetben is hathat a felfedezés erejével. Szabédiról beszélt, aki nem csak gondolkodóként, hanem íróként is más utat járt be, nem a manapság előtérben levő „tündérkedő” vonulat, „most Nyirőt olvasnak, illetve Wass Albertet – ez utóbbit sajnos”, – tette hozzá. Kántor elmondta, a kötet megvalósítását hosszas gondolkodás előzte meg, ugyanakkor egy pillanatig sem titkolta, hogy a három ember munkáiból vett át szövegeket, de a célja nem az volt, hogy az életútjukat felvázolja, hanem a Szabédi ifjúkori naplójában megtalált „konglomerát” fogalmat érzékeltetése. Olyan személyeket állított a középpontba, akik áldozatai voltak egy történelmi folyamatnak, de alakítói is próbáltak lenni. A könyvben gyakran monogramokkal utal a személyekre, sokszor az Sz.-G.-Sz. triót is használva. Sz. azonban nem különbözik sokban Szabéditól, mindössze annyiban, hogy a monogram által erősödik a fikció jelleg, annak ellenére, hogy a szereplők eredeti szövegeivel dolgozott. Minden aspektusban tökéletes? Más kérdés, hogy például Gaál Gábor vagy Szilágyi Domokos személye mennyire megosztott, és megosztó. Ezzel kapcsolatosan tette fel a kérdést Demény Péter, amelynek aktualitása is van: magyar sajátosság-e elvárni a művészektől, hogy minden szinten és aspektusban tökéletesek legyenek? Demény úgy látta, meglehetősen kétséges alakok kiváló írók, színészek lehetnek, Markó azt válaszolta, hogy „tetszetős lenne egyszer s mindenkorra leszámolni azzal a magyar kulturális beidegződéssel, amely arról szól, hogy nincs fiktív én a versben, hanem az azonos az életrajzi énnel, élet és mű nem választható el egymástól”. Petőfi példáját említette, azzal kiegészítve a gondolatot, hogy akár Balassi Bálint személyéig visszamehetünk, amikor ezt a kérdést kutatjuk. Petőfi esetében az ember és az alkotó egyesítése azt eredményezte, hogy a versei hitelességét a csataéren kellett bizonyítania, ebbe pedig belehalt. A kultúránk tette ezt vele, viszont Petőfi halálával szemben Jókai például hosszú életet élt meg, ami nyilvánvalóan nem negatívumként említendő. A magyar kultúra sajátossága ember és életmű egybeforrása, ezért is jelenthettek olyan méretű traumát azok az életrajzi tények, amelyek az utóbbi években kiderültek nem csak Szilágyi Domokossal, de ebben a térségben több közismert személyiség kapcsolatosan is. Kántor Lajos úgy vélte, minden életnek sok tanulsága és olvasata létezik, hogyha a dossziék elolvasása után embereket kellene leírnia, sokaktól elbúcsúzhatna, így szerinte meg kell tanulni elválasztani a két dolgot. Irodalomtörténetileg soha nem szerette a kánonokat, – mondta, Demény Péter pedig ráerősített: mindig csak sztárok vannak, hiszen a közönség nem tud mindenkire figyelni. Sokakat nem is a moralitásuk miatt tolnak háttérbe, hanem mert egy-egy adott korban éppen másokra illik hivatkozni, viszont fontos megjegyezni, hogy az éppen közismert alkotók nem válnak feltétlenül rossz minőségűvé a státuszuk miatt. Nemlétező közös Erdély-kép. A beszélgetés következő fonala már Erdélyről és az egységről szólt. Kántor Lajos a könyve címét említette, mivel a konglomerátum éppen azt jelenti, hogy nem lehet egységről beszélni; a Kós Károly és Kuncz Aladár által megfogalmazott transzilvanizmustól pedig teljesen eltér a Szabédi-féle értelmezés, amely éppen azt hangsúlyozza, meglehetősen illúziórombolóan, hogy azoknak az erdélyi magyaroknak az elmélete ez, akik egy országrész elveszítéséből építkeztek. Demény rámutatott, a transzilvanizmus maga is egy egység felé mutat, hiszen éppen azt akarja meghatározni, hogy három nemzet hogyan kreál valami különlegeset ebben a régióban. Kántor két, a könyvében is szereplő idézetet vetett össze: Csíki László „örök egy Erdélyét”, és Lucian Blaga azon írását, amelyen maga is megdöbbent, hiszen úgy szól Erdélyről, hogy a magyarok ittlétét egyáltalán nem említette meg. Maga sem tenné naftalinba a transzilvanizmust, mint fogalmazott, viszont messzemenően elfogadja Szabédi véleményét, aki szerinte egy teljesen reális megközelítésben nyilvánult meg a kérdésről. Markó Béla a román-magyar közös Erdély-kép kapcsán rámutatott, ilyen nem létezik, bár valaha azt mondták, hogy Erdély a magyar nemzet keletje az ősiség, az eredet tekintetében, míg a románok számára a nyugatot jelenti, az európai értékeket látják benne. Nehéz volna tehát közös nevezőre hozni a két nemzet közti véleménykülönbséget, erre nem is akart kísérletet tenni, de úgy látta, valahol, valamikor bár a magyar közös szemléletet fontos volna meghatározni. A mai közös Erdély-szemléletbe nem fér bele Tamási Áron és Szabédi László, vagy Székely János és Sütő András, – mondta, mert ezek olyan erdélyi alternatívák, amelyek, ha egységes szemléletet akarunk kialakítani, akkor fölöslegesek. Az egységes szellemiség meghatározása során nem zárhatjuk ki egyikük nevét sem, hanem éppen a közös pontokat kell megtalálnunk bennük. Szabédi racionalizmusa kapcsán úgy vélekedett, az nem a múlt, hanem a jövő ideológiája lehetne, annál is inkább, hogy könnyen megtörténhet, nincs más kiút számunkra. A beszélgetés záróakkordjaként Demény Péter megjegyezte, számos olyan témát sikerült felvetniük, amelyet a jövőben bizonyítani kell, az az állítása pedig, mely szerint egy könyv csak akkor él, hogyha beszélnek róla, egy találkozóra is alkalmazható. Erdélyi Riport (Nagyvárad) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
